|
 Pálnagy Zsigmond (1896-1959) művészete része
annak a festészeti hagyománynak, amely Hajdúböszörmény nevét
az ország határain túl is ismertté tette. Munkássága három
és fél évtizedének termése már aligha tekinthető át. Táblaképeinek
százai kerültek magángyűjteményekbe, külföldre, ismeretlen
helyre. A család tulajdonában lévő és az ismert köztulajdonba
került képek azonban úgy tűnik, ha nem is átfogó teljességgel,
de reprezentálják ezt a mintegy háromezer képre, vázlatra,
rajzra, tanulmányra becsült festői hagyatékot. Az életmű terjedelme
nemcsak termékenységről, nagy munkabírásról, de belső egységről,
következetességről, korai szemléleti meghatározottságról,
a tartalmilag befogható festői világ céltudatos kiválasztásáról,
lehatárolásáról és belső gazdagságáról, stílusbeli egyneműségről
is tanúskodik. A korabeli magyar élet megfigyelése, festői
ábrázolása szervesen kapcsolható - bár személyesen ezt sohasem
kereste - azokhoz a törekvésekhez, amelyek látásban, kifejezésmódban,
kedélyben az alföldiekkel rokon. Magatartásában, függetlenségének
féltékeny őrzésében mindig jelen van az a belső, de nem is
oly titkolt értéktudat, amelynek fedezetét festői tehetségében
érezte.
Korán
ébredt érdeklődése a gimnáziumi években ért romantikusan szilárd
elhatározássá. A diákévek alatt Király Jenő művésztanár pallérozásával
tökéletesítette magát. A kamaszkor kötöttséget nehezen tűrő
időszakában jutott el önmaga vállalása és a családi kívánalmakkal
való szakítás pontjára.
Pálnagy
Zsigmond egy, még a múlt század elején a Szilágyságból Böszörménybe
származott családban született, 1896. május 18-án. Nagyapja,
a valamikori tanító idetelepültekor kovácsmesterségbe fogott.
Apja nyolcholdas kisparaszt, aki jóeszű fiát ügyvédi pályán
szerette volna látni. De a gimnáziumi évek vége felé a fiúban
erős elhatározás érik: művész lesz. Beiratkozik az iparművészeti
főiskolára. De ezzel apja haragját váltja ki: kitagadják.
Meg kell állnia a saját lábán. Tanárai a háború után Szőnyi
István, Ujváry Ignác, Udvar Géza, de igazában Réti Istvánt,
Rudnay Gyulát, Edvi Illés Aladárt tekinti tanítómesterének.
Szinte a háború kezdetétől katona. Az olasz front poklában
éli végig az embert alázó éveket. Aztán ismét főiskolás lesz,
előbb Budapesten, majd 1919 őszétől Bécsben. Nyilván nemcsak
mesterségbeli ismeretekre vágyik már. Látni akarja az európai
művészet nagy alkotásait. Tovább indul hát. München, Berlin,
majd Milánó, Firenze, Róma az úticél. Közben eltartja magát,
rajzol és fest. Milánóban egy vasárnapi lapnál illusztrátor.
Itt rendezi első, főként portrékat bemutató kiállítását 1920-ban.
És továbbmegy. 1922-től már Párizsban él. Alkalmi munkákat
vállal: fűtő, mosogató, éjszakai portás a szállodákban. Miközben
megismeri a fény városát, látogatja a Julien akadémiát, a
múzeumokat, és szüntelenül rajzol. Itt fedezi fel a maga számára
a barbizoniak egyikét: J. F. Millet-t, a küzdelmes paraszti
munka festőjét.
Millet
naturalizmusa, monumentalitása, alakjainak szobornyugalma
lenyűgözi. A köznapi élet motívumainak képi felhasználására
ő hívja fel a figyelmét. Innen a példa, a bátorítás a későbbi
festői tartáshoz. S aztán művészeti tervező és rajzoló egy
nagy mozaikgyárban. Néhány rajzát, vázlatát, kész munkáinak
fotóját, főként ablakterveit ismerjük ebből az időből. A megrendelés
szerint főként biblikus témájú, figurális kompozíciókat tervez.
Spanyol és amerikai templomokba szállítják a szecessziós ízléssel,
olykor "magyaros motívumokkal" is díszített ablakait.
Aztán úgy jön haza Párizsból 1924 karácsonyán, hogy nem tudja,
kivitelezik-e néhány monumentális ablaktervét. Pedig most
már nemhogy nem nélkülöz, de egzisztenciát alapíthat, ha felveszi
a francia állampolgárságot. S az Európát látott, tanult, széles
tájékozottságú, tapasztalt Pálnagy hazajön. Úgy gondolja,
hogy itt találhatja meg festői önmagát. Nem lesz könnyű dolga.
A világ, amelyre ablaka nyílik: egy álmos, poros, alföldi
kisváros. S amit egy festő számára kínálhat: sok is, és kevés
is. Témát gazdagon, megélhetést aligha. S Pálnagy megpróbálja
a lehetetlent: itt kezd dolgozni. Itt él, innen keres kapcsolatokat
a világgal.
1925 májusában
rendez először kiállítást szülővárosában. Majd Hajdúnánás,
Debrecen következik. Arcok, napsütötte mezők, tavaszi hangulatok,
üdezöld fák, kertek sora van jelen a képeken. Friss szemmel,
ép lélekkel keresi és festi témáit. E zárt világ a maga teljes
gazdagságával kínálkozik föl számára. S ő fest. 1928-tól rendszeresen
küld képeket a Műcsarnok kiállításaira. Már nagyon otthon
van a paraszti világ hétköznapjaiban. Napban izzó tájak, aranyló
búzatáblák; aratók, keresztrakók, cséplők ellesett mozdulatai
mesterien könnyed ecsetvonásokkal fölrakottan élnek képein.
Egyre levegősebb, tiszta szerkezetű képeket fest s elhagyja
szecessziós manírjait, dekorativitását, erős kontrasztjait,
s egyre festőibb, kolorisztikusabb lesz. Mind többet ad önmagából.
S festői világa tovább tágul a biblikus témákkal: a hűség
és árulás, az önzés és szolgálat, majd a háború döbbenete
és rettenete foglalkoztatják. S a munka mellett megélénkül
társadalmi kapcsolata. Egy időben még műtermet is tart fenn
Debrecenben. Ötlete nyomán itt alakul meg 1930-ban a Tiszántúli
Szépmíves Céh, melynek főtitkára lesz. Újságcikkeket ír. 1930-tól
az ellenzéki Független Kisgazdapárt megyei és böszörményi
városi titkára.
Lassan
egész gazdagságában kibontakozik számára a kifogyhatatlan
festői lehetőség: a paraszti munka, a paraszti élet. E világ
közképének minél teljesebb, gazdagabb megjelenítése kínálkozik
ecsetjére. A négy évszak paraszti mindennapjainak ezerféle
mozzanata; a kapálás, a kaszálás, szántás, vetés, aratás,
keresztrakás, kévehordás, asztagolás, cséplés, kukoricatörés,
gyümölcsszedés, szüret mind-mind téma lehet. A népéletből
vett képeit képkereskedők is keresik. Amerikába, Hollandiába
közvetítik. És Pálnagy dolgozik szívósan, kitartóan. Tehetségének
mértéke is a harmincas években festett képeinek legjava. A
témák variációinak egész sorát festi. A paraszti élet hétköznapjai,
a munka és az ünnep, a jeles napok eseményei egyaránt témát
jelentenek. A paraszti munka nehéz, fárasztó, egész embert
kívánó. Nemcsak az ember formálja a természetet, a világot,
az is alakítja formálóját. Jól megfigyelt alakjai a képeken
is őrzik jellegzetes vonásaikat: alacsony, zömök, erős testalkatú,
széles vállú, csontos arcú, munkában elnehezült férfiak vágják
a rendet, fenik a kaszát, rakják keresztbe az életet jelentő
gabonát, villázzák a kévét, rakják az asztagot, vezetik a
járomba fogott teheneket, etetik a cséplőgépet, gyűrik rudasba
a szalmát, emelik szájukhoz a vizeskorsót, pihennek, álldogálnak
a tűz körül.
Az anatómiai,
az alkati hitelességen túl e figurák arcközelségben egyénítettek.
S ez nemcsak a férfiakra vonatkozik. A nők, az asszonyok is
ilyenek. Ők a marokszedők, a kukoricatörők, a gyümölcs- és
szőlőszedők, ők mosnak a patakban, cipelik a dézsát, a ruháslavórt,
a vásári batyut, a gyermeket. A vázlatok, rajzok, akvarellek
százai jelzik: ebben a világban az ember elmaradhatatlan tartozéka
a munkaeszköz s tevékenységének eredménye: a tárgy. A munkához,
a szerszámok működtetéséhez, a munkafogásokhoz jellegzetes
tartás, mozdulat tartozik. S ezek megőrződtek Pálnagy Zsigmond
képein, rajzain. A festő Pálnagy életlátása, szemlélete tevékenységközpontú,
mondhatnám munkacentrikus. A hagyatékában föllelhető rajzok,
tanulmányok, skiccek többsége egy-egy olajképhez készült kompozíciós
vázlat, ötlet papírra vetése: egy jellegzetes alak, egy mozdulat,
egy hangulat, egy élethelyzet rögzítése. Ezekből építkezik
majd a képeken. Műhelymunkái is jelzik: Pálnagy festői programként
jelöli meg a maga számára annak a paraszti világnak az ábrázolását,
amelybe beleszületett, amelyet megélt, ismert, s amelynek
élethelyzetei, szituációi a témák beláthatatlan sokaságát
kínálják számára. És Pálnagy festőként fölvállalja ezt a világot,
a magyar népéletnek a jellegzetes terrénumát. "A magyar
parasztság áll legközelebb szívemhez, mert magam is paraszti
sorból kerültem ki... Szeretem és sokra értékelem világukat...
Az ő emlékezetük vonzott haza hét év után Párizsból és Olaszországból."
- írja később önéletrajzában. És az életmű ismeretében semmi
okunk kételkedni a vallomás őszinteségében. Pálnagy az életforma
jó ismerője, aki annak átfogó teljességének megörökítésére
törekszik. Nemcsak kitűnő megfigyelő, de a tipikus mozdulatok,
azok pontos, hiteles művészi ábrázolásával meggyőző is.
Pálnagynak
van érzéke a kor társadalmi problémáinak fölfogására. Nyilván
nem tekinthető véletlennek, hogy a paraszti élet festője társadalmi
emberként, homo politicusként ezek sorsának alakítójaként
kíván fellépni. A nyílt, vehemens Pálnagy azonban hamar ütközik
a konzervatív ellenfelekkel, saját pártja vezetőivel. A választási
kudarc utáni szakítása azon az úton indítja el, amely majd
elvezet a hátrányos társadalmi megkülönböztetésig, sőt a politikai
magatartásért való felelősségre vonásig. A katonai bíróság
1941-ben megfosztja katonai rangjától, mint akinek köze lehet
a nyírségi aratósztrájk szervezéséhez, s 1944-ben munkaszolgálatra
hívják be. Társadalmi, politikai kudarcait részben bibliai
témává transzponálja. Így festi ki magából. Református ember
volt, de nem volt vallásosképfestő, s palettája nemcsak ezzel
gazdagodik. Párhuzamosan fest csendéleteket, aktot, enteriőröket,
portrékat. Alkotókedve nem csökken. S technikában is a legváltozatosabb
eszközöket használja: olaj, kréta, akvarell, tus, ceruza,
szén... De szinte mindig kitetszik a fölényes festői tudás,
a tiszta komponálásmódra való törekvés. Igazában persze született
kolorista. A maga színességében, életteljességében, árnyalatgazdagságában
éli meg témáit. Vásznai általában rálátásosak, s viszonylag
nagy egységeket fognak be. A jellemző, meghatározó színeket
gyors ecsetvonásokkal, nagy foltokban rakja föl. Uralkodó
kedélyállapota lírai vagy elbeszélő s csak ritkán drámai.
Inkább a humor, a derű, az irónia, a karikírozó szándék, a
játék, a poentírozó kedv, az ötletmegfestés öröme jellemző
festői alapállására, alapmagatartására. A kedélyesség mögött
a dolgokat, a történéseket, az eseményeket csendes humorral,
elnéző mosollyal kezelő művészi tartás húzódik meg. Fölényes
szakmai biztonsággal, rutinnal alakított egyéni stílusa jellegzetes,
megkülönböztető jegyeket hordoz. A stílus az ember, amely
végső soron tartás, szellemi, művészi, emberi-etikai alapállásban
leli eredetét. Ez Pálnagynál is így van. S a szemlélet viszonylag
korán kialakult, s szinte változatlan maradt művészi pályája
végéig. Ez egyszerre jelentett jó esélyt a korai elfogadtatáshoz,
jelzett egységességet, következetességet, s egyben mutatja
a határait, lehetőségeit belátó, elfogadó művészembert.
Festészetének
realizmusa, érzékien sugalló életközelsége parasztzsánereiben
mutatja legjobb kvalitásait. És bár sohasem igyekezett magát
bezárni egy témakör világába, a történelmi, bibliai tablóiban
nem éri el az előbbiek kompozíciós biztonságát, szerkezeti
tisztaságát, a képi építkezés áttekinthetőségét. A munkacentrikus
paraszti élet világát, a paraszttípusokat nem kívülről látta;
nem csak téma, festői motívum volt a számára, s nem is érzelmi
azonosulás tárgya. A paraszttársadalomból kiemelkedve jutott
önmaga és környezete szemlélőjének sajátos pozíciójába és
nyert - ez az összetettségében és rétegzettségében mégiscsak
zárt világ megjelenítő művészére. Úgy tűnik, hogy az Európát
járt, az új festői törekvéseket a maga módján fel is dolgozó
Pálnagy abban rokon az alföldi iskola nagy kortársaival, hogy
neki is állandóan szüksége volt a festéshez a hazai talajra,
arra az életközelségre, amely mindennapjaiban egy alföldi
parasztváros társadalmában körülvette.
Hajdúböszörmény,
e paraszti kisváros Pálnagy számára tiszta képlet: átélhető
miliő, ismert motívumok, feudális maradványokkal átszőtt hierarchizáltság,
konzervativizmus, hagyományőrzés, megülepedettség, zárt értékrend,
szegénység. Szemléletében a zsánerképgondolat jutott központi
helyre, mint amely képes e világot megragadni, lényegét közvetíteni.
Ettől kapják képei leíró, kicsit színpadias, nem drámai jellegüket.
A témák többsége azonban mégsem értelmezhető csak zsánerszerűen.
A szociális indíttatás nem vonható kétségbe, még akkor sem,
ha a cselekményfestés nem illusztratív vagy kritikai tendenciájú.
Az elmesélő, ábrázoló szándék mögött fölsejlenek az együttérző
emberi tartás jelei.
Igazában
sohasem formai, újszerű megjelenítési kérdések, tiszta festői
képletek megragadása izgatják. Hagyományos módon törekszik
a térviszonyok kompozicionális megragadására, a festői elemek
artisztikus elrendezésére, a gondolati-hangulati tartalom
kifejezésére. Ebben tulajdonképpen a realizmushoz kötődik,
s nem törekszik magában utat nyitni az expresszívebb, indulati
elemekkel átszőtt festői magatartásnak. Fény-árnyék kontrasztos
festőiség jellemzi stílusát, s ebből a szempontból is a hagyományos
szellemű festői tartás híve. Valóságlátásának, festői szemléletének
egy realista életképfestés felelt meg. Nem szimbolizálásra
törekvő alkat, így képei is inkább a magyar paraszti élet,
a hajdúság világa "dokumentumai." A művészetet a reneszánsz
mesterek szelleme szerint, mindig mesterségnek is tartotta,
amely értelmes, józan, rendszeres munkát követel. Festői ökonómiája,
figurái és tájai, kompozíciós megoldásai a zsánerekben élnek
a legjobban.
A festői
gondolat, a téma, a tartalom és formamegfelelések vissza is
fogják a merészebb újításoktól. Ismerte a plein-air elveit,
a nagybányaiakat, s talán éppen a Réti hatásaként alakult
ki oldott ecsetkezelése, napfényjárta koloritja. De mindig
erősen anyagszerű, életközeli maradt. S ebben van ereje, jelentősége.
Művészetének nincsenek korszakai, cezúrái. Extenzív gazdagodás
jellemzi, egyre szélesebb horizonton láttatja azt a világot,
amelynek festőjévé szegődött. Leírásai olykor talán nem nélkülözik
a romantikus felhangot, de szellemében, művészi alapállásában
realista maradt mindvégig. A hajdúsági paraszttársadalom körképének
egyre kiteljesedő festői láttatásában vált értéket hordozóvá
az az életmű, amely 1959. december 15-én végleg lezárult.
|
